A Hókastélyt narancsos fénybe vonta a felkelő nap sugara. A máskor frissen hullott hóként szikrázó falak, most mintha tűzben égtek volna.
A kastély két tornyában két fiatal egyszerre kezdett el mocorogni.
Ugyanúgy ásítozva csoszogtak a lifthez, csakhogy az első emeletre érvén egymás tükörképeként találkozzanak.
– Pálinkás jóreggölt, cicus! – ásított Linda kissé rekedt hangon.
– Nini, a házisárkány is kimászott az ágyból! – felelt Luka ugyanúgy. – Csak nem berekedtél? – érdeklődött tetetett aggódással. – Ejnyee…! Nem kellett volna tegnap olyan sokáig énekelni!
A szalamandralány meglepetten megtorpant.
– Te hallottál énekelni? – kérdezte cérnavékony hangon
– Ezek a cuki cicafülek nem csak dísznek vannak ám a fejem tetején – pöccintette meg játékosan az említett testrészt a fonott hajú fiú. – De a tegnapi műsorod a süket is hallhatta… – pimaszul elvigyorodott. – Egész tűrhető hangod van.
Kicsit oldalrabiccentette a fejét, mint tegnap, de ezúttal sokkal részletekbe menőbben szemlélte meg Lindát.
Magában egyből megállapította, hogy a lány még így, frissen ébredten, hajnali kilenc körül is szép.
Tegnap a lány viselkedése elterelte kinézetéről a figyelmet, de most hogy csöndben van (Ami nagy szó!) akaratlanul is magára vonta a leanfay figyelmét.
Linda arca kissé sápadt volt, ám az arccsontján húzódó halvány pír azt az érzést keltette, mintha a lány folyton zavarban lenne.
Luka tegnap sminknek hitte a kis virulásokat, most pedig döbbenten kellett megállapítania, hogy teljesen valódiak.
Linda nagy, fényes indigókék szeme hű tükre volt az összes benne kavargó érzelemnek. Most éppen álmosság, kialvatlanság és kíváncsiság csillant meg benne. Szemének látványát még az alatta lévő halvány karikák sem rontották el.
A telt, cseresznyeszínű ajkak résnyire szétnyíltak a csodálkozástól és a zavartól, amikor a leanfay körbejárta gazdájukat.
– Mit cicázol, házicica? – csipkelődött zavarát leplezendőn. – Ne kerülgess, mint macska a forró kását!
Luka a lány piszkálódásával mit sem törődve, megszemlélte annak térdig érő, hófehér haját, melybe halványuló, kékesfekete csíkok vegyültek.
– Hogy lehet ekkora hajjal élni? – emelte fel a zuhatagot, súlyát méricskélve.
– Ügyesen – vont vállat a kérdezett. – Volt rá pár évem, hogy megszokjam – tekintete a leanfayre villant. – Te sem vagy éppenséggel kopasz, hallod-e?
– Hallom…– bólintott a fiú. Játékosan előrelökte hajfonatát. – De én legalább teszek róla, hogy ne legyen folyton a számban – halvány mosoly ült ki az arcára. – Csak egy kérdés… Akadtál már fel vele valahova?
Linda lemondóan felsóhajtott, majd egy cifra kézmozdulatot tett.
Hófehér haja mintha izzani kezdett volna, majd mintegy varázsütésre ugyanolyan bonyolult fonatba rendeződött, mint Lukáé, csak nem a derekáig ért, hanem a térhajlatáig.
– Most jobban tetszik cicu… – kezdte, majd hirtelen felsikoltott.
Luka ugyanis minden előzetes figyelmeztetés nélkül megrántotta hófehér hajfonatát, valószínűleg azt akarván tesztelni, valódi e.
CSATT!!!
Linda két napon belül a második pofont osztotta ki a leanfaynek, de ez most erősebb volt a tegnapinál.
Luka meglepetten elterült a földön.
– Aúú! – masszírozta arcát fájdalmas fintorral Luka, pedig Lida kéznyoma már rég eltűnt róla. – Te mindent csak pofonnal tudsz megoldani? A változatosság kedvéért néha bokán is rúghatnál… – hirtelen elvigyorodott. – Hm… Mégis van benned valami nőiesség… Ki gondolta volna!
Linda előbb értetlenül meredt le a fiúra, nem tudván hova tenni szavait, majd hirtelen elkerekedett a szeme.
Korábbi pofonjával földresodort Luka ugyanis pont a lába előtt feküdt. A fonott hajú fiú felpillantván tökéletes belátást kaphatott Linda pólója alá.
– Perverz disznó! – kiáltott fel a lány, majd újabb pofonnal „jutalmazta” az éppen felállni készülő leanfayt.
– Hé! – méltatlankodott Luka, miközben úgy ahogy sikerült talpra küzdenie magát, tisztes távolságra a szalamandrától. – Miattad kerültem ODA! Különben is… El sem hinné a leanfay, hogy tényleg lány vagy, amíg nem látja, mert nem úgy viselkedsz…
Linda keze újabb pofonra emelkedett, ám a fonott hajú fiú ezúttal készült.
Egy villámgyors mozdulattal elkapta a lány csuklóját, mielőtt az hozzáérhetett volna.
– Ide figyelj, pofozkodós! – morogott a szalamandrára. – Hagyj fel ezzel, de sürgősen!... Eldöntötted, hogy mindenképp addig versz, még végre meg nem látszik a kezed nyoma az arcomon? Mert ha igen, akkor már most feladhatod…
– Kipróbáljuk, hogy megtudom-e csinálni? – vigyorgott rá kihívóan a lány. – Szívesen vállalkozom rá!
Luka sötét pupillája egy vékony vonallá szűkült össze.
– Ugye tudod, hogy ez háborút jelent? – kérdezte idegesítő nyugodtsággal.
– Miért eddig nem volt az? – mosolygott rá szenvtelenül Linda, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Reggeli után párbaj!
A hallottak szemlátomást jobban letaglózták a fonott hajú fiút, mint a korábbi pofonok. Acélszürke írisze kétszeresére tágult.
Ezt látván Linda görnyedezni kezdett az elfojtott nevetés kínjaitól.
– Pálcás párbaj? – kérdezte elhűlten Luka. – De hát jól tudod, hogy a leanfayek nem tudnak varázsolni.
A szalamandra kíváncsian végigmérte a fiút, mintha új dolgot hallott volna az imént.
– Vívni tudsz, nem? – biccentette félre fejét, hűen utánozva a leanfay korábbi testtartását.
– Hát tudok, de…
– Akkor el van rendezve! – csapta össze tenyerét a lány. – Kardpárbaj!
– De sokkal erősebb vagyok nálad! – fakad ki Luka, nem bírván tovább. –Tudom, a szalamandrák sem gyengék, de össze se hasonlíthatók a leanfayekkel… Ráadásul te egy lány vagy!
Linda fáradtan felsóhajtott.
– Ne gyere nekem te is ezzel a szexista „lány vagy” szöveggel, mert sikítva rohanok ki a világból – dacosan a fiú szemébe fúrta indigókék pillantását. – Különben is!... Van egy nagy előnyöm veled szemben!
– Ja, persze! – emelte tekintetét a plafonra Luka.
A következő pillanatban már ijedten rezzent össze. Egy kis nyomást érzett a vállán, majd Linda halk suttogását hallotta közvetlenül a bal füle mellett:
– Tudod cicus, egy kicsit gyorsabb vagyok nálad… – mosolyodott el a szalamandra.
A leanfay teljesen ledöbbent.
– De… de az előbb még ott voltál! – mutatott értetlenül a tőle másfél méterre lévő pontra, ahol az előbb még a lány állt.
– Mondom, hogy egy kicsit gyorsabb vagyok! – magyarázta Linda olyan hangon, mint a türelmes tanár néni az értetlen diáknak az egyszer egyet.
– És tulajdonképpen miért támaszkodtál a vállamra? – rázta le magáról „terhét” Luka. – Azért annyira nem vagy könnyű…
– Nyisd már ki azt a szép ezüstös szemed, cicamica! – fakad ki türelmetlenül a lány. – Kb. az orrodig érek fel. Ráadásul a füled is magasabban van, lévén a fejed tetején!... Választhattam, vagy rád ugrom, vagy felmászom a válladra.
– Ah, oké… értem… – legyintette Luka álmosan. Úgy tűnt szeretné lezártnak tekinteni a témát. – De mit vársz tőlem ilyen hajnalban? Még nem ébredtem fel…
– Igyál kávét! – vágta rá egyből Linda, majd mielőtt a leanfay bármit válaszolhatott volna elkiáltotta magát. – Prissy! Idejönnél légy szíves?
A semmiből egyszer csak egy házimanó tűnt elő.
Élre vasalt sötétkék bársonyegyenruhája csillogott a tisztaságtól. Nagy barna szemei kíváncsian méregették a két fiatalt.
– Igen, Linda kisasszony? – kérdezte sipákoló, magas hangon. – Miben lehetek segítségére?
– Prissy, légy szíves csinálj valami reggeliszerűt vendégünknek! – intett hanyagul Luka felé.
– Igenis kisasszony! – tisztelgett Prissy.
Mosolyogva a leanfay felé fordult.
– Mit kíván reggelire, uram? – érdeklődött.
A fonott hajú fiú, a döbbenten utánabámuló manót hátrahagyván, a távozó Linda után rohnat.
– Te meg hova mész? – kapta el a lány karját. – Eltévedsz a saját házadban?... Az étkező nem arra van – szavai megerősítéseként a homlokegyenes ellentététes irányban lévő díszes ajtóra mutatott, amelyen arany tábla hirdette cikornyás fekete betűkkel: Étkező .
– A kertbe… – bökött útiránya felé Linda. – Reggelizni – homlokráncolva a leanfayre meredt. – Miért érdekel az téged?
– Csak… – hangzott a mogorva válasz.
– Akkor mindegy – vonta meg vállát Linda, majd egy mozdulattal kiszabadította karját. –Viszlát reggeli után!
Királynői tartással, halvány mosollyal az arcán ellépkedett, magára hagyván Lukát a még mindig türelmesen ácsorgó manóval.
Luka egy ideig meglepetten bámult a lány után, majd sóhajtva az alig fél méter magas lény felé fordult, s leadta reggelrendelését.
Úgy fél órával később, reggelije végeztével, lassú lépétekkel a kert felé vette az irányt, abban a reményben, hogy Linda esetleg még ott van.
A játékos szélben halkan susogó levelek, az ágakon lágyan ringó érett gyümölcsök és a még csak most virágzó fák élénk színkavalkádja felüdülésként hatott érzékszerveire.
Egy hajszálvékony sonkaszeletet majszolván, érdeklődve sétálgatott a bokrokkal tűzdelt ösvényen.
Lindának se híre se hamva nem volt.
– Hé, háááázisááárkááány!!! – kiabálta teli tüdőből. – Hol bújkálsz?
– Ne ordíts, inkább felfelé nézz, cicus! – hallatszott egy felháborodott hang a feje fölött.
Luka morogva felnézett.
Linda egy gyümölcsfán üldögélt kezében egy félig megevett mangóval. Úgy tűnt, az egy fonatot túl Lukásnak találta, ugyanis hófehér haja most két fonott copfban lógott a hátára.
– Ez a reggelid? – kérdezte döbbenten a fiú, kezével a mangó felé bökve.
– Ahha… – harapott egyet a gyümölcsbe a lány. – Mielőtt még megkérdeznéd, NEM diétázom..., vegetáriánus vagyok! – becsmérlőn a leanfay kezében virító sonkaszeletre pillantott. – Van, aki nem eszik döghúst.
Luka halványan elmosolyodott, majd nekiállt a sonkát apró cafatokra tépkedni és egyesével a szájába dobálni.
Linda fintorogva a zsebébe kotort, és az onnan előhúzott almát lehajította Lukának.
A fiú fél kézzel elkapta a „küldeményt”, s gyanakodva méregetni kezdte.
– Ugye nem mérgezett? – forgatta meg ujjai közt a gyümölcsöt.
– Úúú, dehogynem! – mélyítette el a hangját a szalmandra. – A torkodon akad, és megfulladsz tőle, mint Hófehérke! – túlzott a lány, majd csengő kacagással felnevetett. – Ennyire üldözési mániás vagy? – Luka sokat sejtetőn elhúzta a száját. – Ok. Az tény, hogy nem vagy a szívem csücske, de azért a megmérgezés nem az én stílusom. Ha meg akarnálak ölni, amit, megjegyezem, egyelőre nem tervezek, akkor agyoncsaplak egy kettőhúszassal, nem szórakozom holmi mérgekkel – mosolya szélesebbé vált. – Meg különben is, szeretném megélni a magam szép kerek évezredét… Nem akarom a leanfay katonák vensy-jén felnyársalva végezni! Mert az tuti, hogy egész életemben a nyomomban koslatnának, ha megpróbálnálak megölni!
Luka unottan vállat vont, s nagyot harapott az alaposan kivizsgált almába.
– Átöltöztél? – pillantott fel az immáron spagettipántos felsőben lévő lányra. Hirtelen sokat sejtetően elmosolyodott. – Nem kellett volna ezzel fáradnod! Most úgy se kerülök a földre…
Ha akart is mást mondani, nem tudta befejezni, mert Linda egy harcos indiánüvöltés kíséretében a fiúhoz vágta mangója maradékát.
A leanfay immáron leplezetlen jókedvvel félreugrott a „bomba” elől, s kihívóan a lányra vigyorgott.
Linda dühösen ellökte magát az ágról, s hangos puffanás kíséretében a földre ugrott. Egy villámgyors mozdulattal csuklón ragadta Lukát, s maga után rángatva a fiút, a kastély felé trapolt.
– Most ha nem üthetek jól meg valakit, akkor tuti szétrobbanok dühömben! – robogott be a hátsó ajtón, majd egyenesen az egyik torony felé vette az irányt. – Ezer szerencse, hogy te itt vagy – villantott szikrázó tekintetét a mögötte botladozó leanfayre.
– Engedd el a csuklóm, megyek én magamtól is! – morogta Luka, kirántva az említett testrészt a lány markából.
A lány beleegyezőn biccentett, majd pár lépést előresietve mutatta az utat.
Liftbe szálltak, és felmentek a negyedikre. Alig nyílt ki az ajtó, Linda máris kirobogott rajta, s élesen jobbra fordult.
Luka szó nélkül, engedelmesen követte.
Lassan elértek céljukhoz, ami nem volt más, mint egy szépre faragott ajtó, rajta a Kardterem felirattal.
– Csak utánad! – tárta fel az egyik szárnyat Linda.
A leanfay sóhajtva besétált a szobába, s kíváncsian körbenézett.
Egy kisebbfajta terembe érkeztek. A falakra megdöbbentő módon a legkülönbözőbb méretű és korú szúró- és vágó fegyverek voltak akasztva, a kis zsebbicskától kezdve a hatalmas szablyákon át, egészen a méteres hosszú lándzsákig.
Linda egyenesen az ajtóval szemközti falhoz lépkedetett, s némi keresgélés után leakasztott két hagyományos, könnyű kardot, amin messziről látszott, hogy nem valami éles. Az egyiket rögtön a fiú kezébe is nyomta.
Luka összeszűkített szemekkel a fegyverre meredt, majd végighúzta az ujját a pengén. Sejtése beigazolódott: a kard tényleg teljesen tompa volt.
– Nem szeretnél egy vágást arra a csinos kis arcocskádra? – nézett Lindára.
– Nem, csak nem szeretnélek véletlenül felszeletelni… – kontrázott a lány. – Na, készen állsz? – tette csípőre a kezét.
Luka látványosan felsóhajtott.
– Tőlem mehet – dobta át a kardot bal kezébe.
Innentől kezdve nem volt visszaút.
A két fiatal hangos csatakiáltással egymásnak esett.
Csattogtak a kardok, az ellenfelek pedig igyekezett kitérni a másik ütései elől.
Luka keserű szájízzel állapította meg, hogy Linda tényleg nagyon gyors volt. Olyan sebességgel támadt, hogy legtöbbször csak az utolsó pillanatban tudta őket kivédeni.
A következő pillanatban azonban fordult a kocka.
A leanfay rácsapott a lány kardjára, és a föld felé szorította azt. A két penge sikoltva, szikrát hányva csúszott egymáson, míg végül mindkét kard hegye csilingelve koppant a padlón.
Észre sem vették, hogy időközben a testük teljesen egymásnak préselődött. Linda a jobb kezében tartotta a kardot, a másikat eltartotta a testétől, ami így Luka válla fölé került. A fiúnak a bal kezében volt a fegyver, a másikat valahogy úgy tartotta el, ahogy a lány… Sőt! Meg is fogta annak csuklóját.
A leanfay érezte Linda kapkodó lélegzetvételét nyakán, de a lány, időközben kibomlott, haját is felborzolta az ő lehelete.
A szalamandrának minden izma megfeszült, ahogy megpróbálta felemelni a földről kardját. De próbálkozásának semmi eredménye nem volt.
Gondolhattam volna! – morogta magában a lány. – Hisz azt a borjúnyi farkast is könnyedén maga elé emelte.
Luka, arcán hűvös nyugalommal, teljes erejével szorította a fegyver markolatát, esélyt sem adva ezzel ellenfelének, hogy megemelje a pengéket.
Két-három perc is eltelhetett, mikor a fiú rájött, hogy ez így nem fog menni. Így soha az életben nem lesz vége ennek a hercehurcának.
– Okos enged, szamár szenved – mondta magának. – Ebben az esetben egyikőtök sem szamár, mert ez a szerencsétlen két kézzel sem tudna változtatni a helyzetén, nemhogy eggyel!... Légy okos, és engedd, hogy felemelje azt a nyomorult kardot!
Luka engedve józan eszének, megbontotta az egyoldalú küzdelmet. Izmait ellazítva, hagyta, hogy a lány kihúzza kardját az övé alól.
Linda ez kihasználva egy harcias kiáltással, újult erővel ugrott a fiúnak, és az előző sebességet kétszeresére gyorsítva támadott, sarokba szorítva ezzel a leanfayt. Egy könnyed mozdulattal kiverte annak kezéből a fegyvert, és a szívéhez nyomta kardját.
– Nyertem! – vigyorgott a fiúra diadalmasan. – Nem voltál rossz, cicus, de még gyakorolhatnál!
Felnevetett, és csak úgy spontán egy puszit nyomott a meglepődött Luka arcára. Ezután, mintha misem történt volna, visszatette helyére kardjárt, és dúdolva kisétált a teremből.
Ám alig tette ki lábát a küszöbön, hirtelen visszafordult.
– Ne felejtsd el kinyalni magad cicus! – kurjantotta. – Mindjárt itt lesznek a tündérkék!
Azzal sarkon fordult, s bevágta maga mögött az ajtót.
A leanfay még mindig döbbenten pislogva ácsorgott a terem másik végében.
Egyszer csak elmosolyodott, és ahhoz a helyhez érintette az ujját, ahol a lány megpuszilta.
Fura csaj – gondolta. – De talán annyira nem is szörnyű…
Halvány mosollyal az arcán lehajolt földön heverő fegyveréért.
Azt hiszem jobb ha én is megyek – lépett közelebb falhoz. – Még Bella nénivel is meg kell beszélnem a tündérek elszállásolását és ellátását.
Megkereste szemével a kard helyét, majd mosolyogva visszaakasztotta a szögekre… Jobb kézzel…


* finnül azt jelenti, hogy párbajra fel :) elvesztettem a latin szótár címét :D