Narancs, sötétkék és rózsaszín fények játszanak a tenger partot mosó hullámain. A nap most készül elmerülni a narancssárgán és mélykéken fodrozódó vízben. Szeretem a naplementét, a forró homokot a talpam alatt, a gyermekem apró, forró kezét az enyémben. Népes családommal a tengerparton sétáltam. Végignéztem rajtunk.

   Az én oldalamon, a legszélén ugrándozott legkissebb lányom, Linda. Mintha csak fiatakori önmagamat látnám. Ugyanaz a tündöklő, ezüstfehér hajkorona, mélykék szemek és puha, kislányos vonások. De az ő bőre kreolbarna, az apjának köszönhetően.

    Férjem, Jim oldalán  a szélen alig öt perccel idősebb leányom, Liza ugrál. Neki szénfekete haja van, méregzöld szemei, és kerolbarna bőre van. Az arca viszont a legapróbb kislányszepőig olyan, mint Lindáé. Vagy inkább Linda arca olyan, mint Lizé? Kitudja.

   Az én kezemet fiatalabbik fiam, a most hét éves Mitch fogja. Szénakazalszerű, ezüstfehér haj, és méregzöld szemek. Pufók gyerekarcán boldog mosoly ült.

Jim kezét pedig Cedric fogta, legidősebb gyermekem. Ő kilenc éves. Hosszú szénfekete haja és mélykék szemei vannak. Mintha Sirius Blacket látnám benne… Persze közük sincs egymáshoz, csak kísértetiesen hasonlítanak.

Szegény, szegény Sirius! Ártatlanul vádolnak drága barátom! Peter, az az aljas féreg árulta el Jameséket, és ő robbantott. Tudom. Hiszen meglátogathattam. Szégyellem, de olvastam a gondolataiban. Meg akartam találni a választ, hogy miért tette ezt. Nem találtam. Helyette viszont rábukkantam a tényre, hogy ártatlan.  Panaszkodtam Caramelnek is, de ő csak nevetett:

-„Ó kedvesem, ne dőlj be ennek! Mindegyik ezt mondja.”

Harcbaszálltam  barátom jogaiért, többször is, sikertelenül. Az a kötöznivaló bolond Caramel csak akadályozott. Lépten-nyomon azt hírdette, hogy megzavarodtam a gyászban, amit legjobb barátnőm halála után éreztem. Mindenki elhitte neki. Mármint a szigeten kívül. Peace’s Island nem egy nagy hely, de attól még elég sokan élnek itt. És azok az emberek megtanulták meglátni a dolgokban az igazságot…

Beindult a hetedik érzékem. Valaki volt a közelben. És az a valaki a bátyám, Lucius Malfoy volt. Ebből semmi jó nem sülhet ki…

Elfintorodtam.

-Mi a baj mama?-kérdezte Liza

-Rossz a kérdés kicsim-csóváltam a fejem-Nem mi a baj, hanem ki a baj. Lucius. Itt van. Érzem.

-De Lucius bácsit nem engedi be a Béke Bűbáj!-jelentette ki Linda, és az egyik ujját ennivaló cseresznyeszín szájához érintette

   Elmosolyodtam. Két lányom közül mindig is Linda volt a magabiztosabb, Liza amolyan csöndes lányka volt.

-Kincsem, ismered Luciust. Ő bármin átjut, és ha egyszer valamit elhatároz, akkor árkon-bokron-tökön-uborkán átgázolva eléri azt.

-Nem, nem ismerem. Nem találkoztam még vele.-rázta meg szép fejét

A következő pillanatban eltalálta egy kábítóátok. Aztán Mitchet, Cedet és Lizát is. Valaki pedig gúnyosan nevetni kezdett.

-Lucius!-sikoltottam fel. Egy pillanat alatt átrafordultam, rávetettem magam bátyámra, és ott ütöttem, ahol értem.

-Hogy…mersz…hozzáérni…a…gyerekeimhez???-minden szónak egy-egy ütéssel adtam nyomatékot-Te…aljas…szívtelen…szadista…halálfaló!

Végül megelégelte. Letaszított magáról, és teljes erőből pofonvágott.

-Megőrültél???-morogta dühösen. Elégetetten láttam, hogy a szája sarkából és az orrából folyik a vér.

Letöröltem egy csepp vért a számról, és ugyanolyan hangnemben válaszoltam:

-Lehet. De te is őrült vagy, hogy kikezdtél velem!

  Egy fájdalamas ordítást hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam. Eddig is fehér bőrömből kiment az a kevés szín is, ami volt benne, de még az ajkaimból is. Egy elborzadt sikoly hagyta el a számat, teljesen akaratomon kívül.

    Jim ugyanis egy hatalmas kígyóval hadakozott. Az állat már kiharapott kisebb-nagyobb darabokat a testéből. Amikor hátrakatam a fejem, akkor végezte el a kegyelemdöfést. Tűhegyes méregfogait férjem nyakába vágta, és elharapta a torkát. Ő pedig holtan esett össze.

Kiderült, hogy rosszul tettem. Mármint, hogy hátrafordultam. Lucius ugyanis megragadta a torkomat, és magához fordított.

-Kicsi hugicám! Nem ér elbambulni a halál előtt kincsem-gügyögte gúnyosan, majd felnevetett

-Csinálj velem bármit, de a gyerekeimet hagyd békén!-ordítottam a szemébe

-Ejnyeee… Így ismersz te engem? Hiszen te is tudod, hogy végeznem kell velük. De előbb kínzom őket egy kicsit! Végignézhetik az anyjuk halálát!

Az arcába köptem.

-Mocskos disznó!-sziszegtem-Nem érdemled meg, hogy ennek a bolygónak a talajára lépj! Kívánom neked, hogy legyél átkozott egész életeden át!

-Te akartad-ellökött, és a gyerkekhez ment, akik egymás mellett feküdtek, néhány méterre Jimtől.

   Végignéztem, ahogy felébreszti őket. Aztán ott termett mellettem. Elővett a köpenyéből egy kis üvegcsét, és meglengette az orrom előtt.

   Rémülten néztem rá. Az üveg a saját magam által kifejleszett halálos mérget tartalmazta. Gyógyszernek készült, de valamit elronthattam, ugyanis a tesztegér szörnyű kínok között halt meg. Elvérzett…

   Kihúzta a dugót az üvegből, és pillanatnyi döbbenetemet kihasználva a számhoz nyomta.

   Éreztem, hogy a keserű anyag lefolyik a torkomon, végigperzselve azt. Megborzongtam, ahogy éreztem a mérget szétáradni a testemben. Lenéztem a kezemre. Körmeim alól már szabályosan ömlött a vér, és a számban is éreztem az ízét. Szörnyű fájdalom járta át a testemet.

  Megláttam, hogy legkisebb lányom könnyes szemmel bámul.

-Vigyázz magadra kicsim!-suttogtam erőtlenül-Szeretlek!

És végleg elsötétült a szemem előtt minden.

Soha többé nem láthatom, ahogyan alkonyodik…