A percek csigalassúsággal vánszorogtak, s Linda pedig mindinkább unta magát.
Azon vette észre magát, hogy pillantása egyre csak a vele szemben lévő oszlopra akasztott nagy órára vándorol.
Három… kettő... egy…
Egy erőteljes pukkanás, majd egy dobbanás hallatszott a hozzá legközelebb eső pultnál.
A környéket váratlanul felháborodott vonyítás verte fel, melyet egy fojtott hangú káromkodás követett.
A lány meglepetten felkapta a fejét. Szemei elkerekedettek az elé táruló látványtól. Szinte hallotta álla csattanását a kőpadlón.
A pult mellett egy leanfay és egy hatalmas, fehér farkas fetrengett egymás hegyén-hátán, két utazóláda társaságában.
A fiú morogva letolta magáról a lavinaszerű, hófehér ordast, majd egy mérges mozdulattal kiszabadította macskafarkának végét a súlyosabbnak tűnő láda alól.
Linda nem igazán tudta eldönteni, hogy nevessen vagy szánakozzon.
Nagyon úgy tűnik hogy a „hercegúrfi” nincs hozzászokva a zsupszkulcs használatához! – mosolyodott el magában.
Időközben a srácnak sikerült rendeznie mozdulatait, s környezetét.
Linda kritikusan végigmérte a jövevényt.
A ládáját rendezgető fiú nem lehetett több 17 évesnél. Hosszú, fekete haja bonyolult fonatban lógott le egészen a derekáig. Az éjfekete tincsek közül két hófehér macskafül meredt elő. Szép vonású arcát, acélszürke írisze tette még hangsúlyosabbá. Sötét pupillája az éles fény hatására egy vonallá szűkült össze. A macskaszerű képet a srác bokája körül csapkodó fehér macskafarok tette teljessé.
Linda fanyalogva állapította meg, hogy a leanfay kinézete minden várakozását felülmúlta. Más körülmények között akár még helyesnek is tartaná a fiút.
És még nem ez volt a legmeglepőbb!
Ott volt még ezen kívül a fiú öltözéke is.
Linda maga se tudta miért, de azt hitte egy hercegi pompával kikent-kifent, elkényeztetett ficsúr lesz a „vendége”. Ehelyett egy teljesen hétköznapi srácot kapott.
A fiú ruházata minden fennkölt dísztől és királyi giccstől mentes volt.
Egy egyszerű fehér pólót, farmert és saruszerű szandált viselt.
Na meg egy farkast az oldalán!
Az ordas sem volt mindennapi jelenség. Sokkal nagyobb volt, mint egy normál farkas, és az átlagnál hosszabb szőre, mintha halványkék árnyalatban játszott volna a rávetülő napfényben.
A fiú lemondóan felsóhajtott, majd ruganyos léptekkel az őrhöz sétált. Váltott néhány szót az igencsak meglepett férfivel, majd annak egyik válasza hallatán kíváncsian körbepillantott.
Acélszürke tekintette hirtelen megakadt Lindán.
Kissé oldalra biccentett fejjel végignézett a lányon. Arckifejezéséből semmit sem lehetett leolvasni.
A két fiatal pár pillanatig némán meredt egymásra.
Végül Luka, nyomában a borjúnyi méretű farkassal, tétova léptekkel a lány felé indult.
– Helló! – köszönt félszegen. – Te vagy Linda, ha nem tévedek…
– Pontosan – felelt tömören és cseppet sem barátságosan a kérdezett.
Luka fintorogva elhúzta a száját.
– Ilukin en Avis – hajolt meg enyhén. – Szólíts csak Lukának! – nyújtott kezet.
Linda egy kis ideig elgondolkozva meredt a borotvaéles körmökre, majd bizonytalan mozdulattal kezet rázott a fiúval.
– Hát ez a törpe tehén? – bökött a fiú mellett türelmesen várakozó farkas felé.
– Ő itt Vihar – simított végig Luka a halkan morgó állat fején. – Remélem nem gond, hogy elhoztam magammal, de sehogy se sikerült rávennem az otthon maradásra. Ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön.
– Nem csípem a farkasokat…– jegyezte meg Linda, csak hogy valami sértőt is mondjon. – Van egy kutyám, nem biztos, hogy jóban lesz veletek! – pár másodpercre elhallgatott miközben pillantását oda-vissza járata a két jövevény között. – Egyébként ez a kutya-macska barátság? – szemtelenkedett.
Luka és Vihar letaglózva egymásra néztek, majd a lányra. Úgy tűnt mindkettő teljesen ledöbbent a hallottaktól.
Ez aztán a jó modor!
– Én meg úgy látom, hogy tényleg igaz, hogy a szalamandrák nem csak kinézetre hasonlítanak a sárkányokra – válaszolta végül a leanfay irigylésreméltó nyugalommal.
Linda meglepetten a fiúra bámult.
Ha harc, hát legyen harc!
Fújva sarkon fordult, és döngő léptekkel kimasírozott a csarnokból.
Luka egy tétova pillantást vetett a lány után, majd szó nélkül felnyalábolta utazóládáit, és a szalamandra után slattyogott.
– És hova is szándékozunk menni? – kérdezte a leanfay a lány mellé érve. – Na és hogyan?
– Oda fel! – mutatott Linda vigyorogva a Lasaros-szirten büszkén álló, szinte világító Hókastélyra.
Vihar alig hallhatóan felnyüszített.
– Ajaj! – motyogta Luka, tekintetét barátjára függesztve. – Nem gondoltam, hogy repülni kell majd. Te meg ugyebár akárhonnan nézzük nem vagy egy sólyom… Kénytelen leszel valami utat találni! – bizonytalanul a mellette álló lányra nézett. – Már ha egyáltalán van ilyen…
– Van – biccentett Linda. Kezdte megsajnálni a farkast. – Meg kell kerülni a szirtet – mutatott a sziklák felé. – Ott van egy emelkedő, ahol fel lehet menni – Tekintette hirtelen Lukára villant. – Na még ma elindulunk? Szeretnék még vacsora előtt feljutni.
A leanfay szemlátomást mit sem törődött a lánnyal.
Letérdelt a kitartóan nyüszítő farkas mellé, s szeretetteljesen beletúrt annak dús szőrébe.
– Te menj az úton! Fent találkozunk.
Vihar nyüszítése hangosabbá vált, s furcsa kaffogással vegyült.
Luka Lindára sandított.
A lány dacosan viszonozta a kutató pillantást.
A farkas nyüszítve mordult egyet.
– Nem lesz semmi baj! – hajolt az állat füléhez Luka. – Meg tudom védeni magam… különben is nem hiszem, hogy vele szemben szükség lenne rá – halványan elmosolyodott. – Tudod, amelyik hárpia vicsorog, az nem harap.
– Hárpia a nem létező eszed tokja te házicica! – visította lány.
Luka leplezetlen mosollyal rávigyorgott.
A lány mérgesen dobbantott, majd se szó se beszéd, kinyitotta hatalmas fekete szárnyait.
– Jössz már? – kérdezte kihívóan, miközben unottan birizgált egy tollat.
A leanfay lassan felemelkedett a farkas mellől, amely mint valami jelre, erre nekiiramodott, s Lindát kis híján feldöntve, elszáguldott a szirt irányába.
Luka elégedetten biccentett.
Háta mögött halvány körvonalak jelentek meg, majd egyre erősödvén hófehér szárnyak képe villant az arra járók szemébe.
Linda gyorsan eltüntette a meglepettséget arcáról, majd dühösen elrugaszkodván a levegőbe emelkedett.
Luka mosolyogva bámult Vihar után.
A farkas lihegve rohant végig a kavicsos úton, néhány járókelő nem kis ijedtségére.
Bambulásából Linda zökkentette ki.
A lány 5-6 méter magasan lebegett. Már ha a fel-alá liftezést lehet egyáltalán lebegésnek nevezni.
– Gyerünk már cicám, nem érünk rá egész nap! – kiabálta a szalamandra türelmetlenül.
– Jól van, megyek már házisárkány! – kiáltott vissza Luka, már-már vérlázító nyugalommal.
Úgy tűnt Linda minden eddigi trükkje kevésnek bizonyult a fiú felhergelésére.
A leanfay egy erőteljes csapás, és tetemes porfelhő kíséretében a lány mellé suhant.
– Na végre! – sóhajtott fel Linda. – Már azt hittem, gyökeret eresztett ottdalent, „herceg úrfi”!
– Na a herceg úrfit még most hagyja abba kisasszony, ha kérhetném! – kontrázott Luka. – Bár kisasszonynak nem igazán nevezném… Maradjunk a házisárkánynál – kritikusan végigmérte a lányt. – Nem vagy túl nőies.
Linda megadóan felsóhajtott.
– Ugyan ezt mondta Bella néni reggel – emelte az égre a tekintetét. Váratlanul sipákoló hangra váltott. – „Úgy nézel ki, mint egy fiú!...Ha imponálni akarsz a herceg úrfinak, akkor nem öltözhetsz így, még azt hiszi, gúnyolódsz!”
– Imponálni? – hökkent meg Luka.
– Tudod ki fog pont NEKED imponálni! – vágott közbe sietve Linda. – Előbb kezdem el tenni a szépet Achilessnek…
– Na kösz! – morogta a leanfay. – Egyébként ki az az Achiless?
– A komornyikunk – hangzott a válasz. – Neki sikerült végül rábeszélnie erre az egészre… De csak kerüljön a kezem közé! Esküszöm saját kezűleg fojtom meg! – a lány olyan mozdulatot tett, mintha éppen eltörné valakinek a nyakát.
További útjuk viszonylag nyugalomban telt. Luka némán száguldott Linda nyomában.
A korábban oly távolinak tűnő szirt, egyre közelebb került.
Az öttornyos kastély falai úgy csillogtak a napsütésben, mint a frissen hullott hó.
A szirthez érvén lassan ereszkedni kezdtek.
Linda egy elegáns mozdulattal, kecsesen landolt.
Nyomában Luka is leszállt a földre. Bár utóbbi inkább csak zuhant, ugyanis a ládái kíméletlenül lehúzták a földre.
A fiú mindeddig szótlanul viselte csomagjai hátráltatását, ám ezúttal nem bírta szó nélkül. Káromkodva belerúgott az egyikbe.
– No lám, a bukott angyal? – gúnyolódott Linda, miközben körbejárta a leanfay-t. – Gyakorolnod kéne a landolást, cicus!
– Próbálj meg te két ládával a kezedben leszállni, és azután dumálj! – válaszolta hűvösen Luka. Arcára visszatért a nyugalom álarca. – Egyébként te beszélsz nekem bukott angyalról a fekete szárnyaiddal!
Azzal kihúzott egy tollat Linda szárnyából.
-Aúúúúcs! – kiáltott fel a lány, majd automatikusan eljárt a keze.
CSATT!
Akkora pofont kevert le Lukának, hogy a fiú azt hitte, körbecsavarodik a feje.
– Tisztázzunk valamit! – emelte fel mutatóujját fenyegetően a lány. – NEM nyúlsz hozzám EGY UJJAL SEM!… A tollaimat meg FŐLEG NEM piszkálod!
Luka hitetlenkedve megtapogatta Linda kéznyomatát az arcán.
A vörös hurkák lassan elhalványodtak, míg végül teljesen eltűntek, mintha ott se lettek volna.
Linda csodálkozva a fiúra meredt. Új volt neki, hogy „műalkotása” nem egészen egy perc alatt eltűnik a megbélyegzett személyről.
Hol itt az igazság?
Luka a lány reakciójával mit sem törődve, kíváncsian szemlélte a kezében tartott hosszú, fekete, viharkék cirádás tollat.
– Hmm… szép tollad van, házisárkány! – mondta olyan hangnemben, amelyről lehetetlen volt eldönteni, hogy bóknak vagy sértésnek szánta.
– Ellent mondasz önmagaddal! – világosította fel a szalamandra. – A sárkányok nem tollasak – lefitymálón a fiúra pillantott. – Na emeld fel a királyi hátsódat onnan és gyere már!
Luka morogva feltápászkodott a földről, és ládáit maga után húzva, követte Lindát.
Magában már réges-rég eldöntötte, hogy amint lehet, megszökik innen.
Bár a környezet egész szép, de ez a csaj kibírhatatlan!
A birtokon átvágva a palota felé vették útjukat.
Körülbelül félúton járhattak, amikor csaholás hallatszott, és a bokrok közül előugrott Sátán. Rohanva közelített gazdájához, és majdnem feldöntötte azt érkezésével.
– Hűű Sátán, mi ez a lelkesedés? – nevetett Linda megdörzsölve kutyája buksiját, aki vidáman vakkantott egyet, és megcsóválta a farkát. – Alig másfél órája mentem el!
Csatlakozott a találkozóhoz a kedvesen nyávogó Candy és a gyönyörűen trillázó Leila is.
– Héé skacok, ne örüljetek már ennyire! – próbált szabadulni az állatseregletből. – Mintha ezer éve nem láttatok volna! Pedig csak egy órája mentem el… Na nyomás el innen mindenki, dolgom van! – majd kedvesebben hozzátette. – Mindjárt jövök játszani, nyugodjatok meg!
Vihar pont ezt a pillanatot választotta az érkezésre. Szemlátomást hullafáradtan kullogott oda Lukához, és lekuporodott a lába elé.
Sátán tétován pillantott hol a farkasra, hol a leanfayre. Úgy tűnt, ez utóbbit túl nagy „falatnak” tartotta, így inkább az ordassal kezdett el kekeckedni.
Bizonytalanul rámorogott Viharra.
A farkas nem mulasztotta el viszonozni a „kedves gesztust”.
– Felszül a légkör…– jegyezte meg Linda rosszat sejtvén.
Alig mondta ezt ki, a két állat máris egymásnak ugrott.
Fogak és karmok heves csatája bontakozott ki.
Luka aggodalmas kiáltással a két állat közé vetette magát, s egy könnyed mozdulattal kikapta a csetepatéból Vihart a grabancánál fogva.
Linda egy hosszú füttyel magához hívta kutyáját.
– Izgága dög! – veszekedett Sátánnal. – Fene beléd, meg a harciasságodba! Nem látsz a szemedtől? Kétszer nagyobb nálad! Mégis mit vártál?... Most kötözgethetem a sebeid!
Sátán bűbánóan lehajtotta a fejét.
Linda sóhajtva a veszekedés másik szereplőjére pillantott.
Szemei elkerekedtek a meglepettségtől. Az utóbbi órában nem először.
A szemlátomás sértetlen farkas ugyanis még mindig Luka kezében lógott. A fonott hajú srác mindennemű erőlködés nélkül, fél kézzel emelte maga elé a termetes ordast, s így a szemébe nézve dühösen magyarázott neki.
Linda már-már érdeklődve a furcsa párosra meredt.
Ő se panaszkodhat a fizikai erejére, na de ez? Az borjúnyi dög nyomhat vagy száz kilót! A házicica meg lazán maga elé emelte… Még a keze se remeg meg a súlytól!
Sátán mocorogni kezdett a lábánál. Lehetséges, hogy visszavágót akar.
– Na tűnés innen! – intett a kutyának. – Elhelyezem a cicust, aztán jövök, és kitisztítom a sebeid!
A kutya vert seregként eloldalgott.
Luka befejezvén a kioktatást lerakta Vihart a földre.
A farkas sértődötten eliramodott.
Linda biccentett a fiúnak, mire az csatlakozott hozzá.
A kastély elé érvén Linda meg akarta mutatni udvarias oldalát is, így előre sietett, hogy kinyithassa az ajtót. Ám még egy ujjal sem ért a cikornyás ébenfához, mikor az máris kinyílt.
Mögötte a vidáman mosolygó Bella néni tűnt fel.
– Üdvözletem fiatalok! – köszönt fülig érő szájjal. – Á! Már meg is érkezett? – fordult Luka felé.
– Ilukin en Avis – hajolt meg Luka.
Linda egyből kiszúrta, hogy ezúttal mélyebben mint őelőtte.
– Beatrix Jonshon vagyok, Linda dadája – mutatkozott be a nő. – Nyugodtan szólítson csak Bella néninek, fiatalúr!
– Kérem, hagyjuk ezt a fiatalurazást! – szabadkozott a leanfay. – Hívjon egyszerűen csak Lukának!
Bella néni sokat mondóan Lindára pillantott. A lány is utálja a formalitásokat, és a fölösleges fennköltséget.
– Rendben Luka – mosolygott végül a fiúra. – Gyere, megmutatom a szobádat! – majd a mellette álló lányhoz fordult. – Linda, te mehetsz aludni! Úgyis panaszkodtál, hogy álmos vagy!
– Nem kell kétszer mondani! – morogta a lány. – Viszlát, házicica! – nevetett fel, miközben gúnyolódásként egy csókot küldött Luka felé.
– Csók, házisárkány! – kiáltotta a fiú a torony felé igyekvő Linda hátának.
A dada úgy kapkodta a tekintetét a két fiatal között, mintha teniszmecset nézni.
– Öröm látni, hogy milyen jól megértitek egymást – jegyezte meg epésen. Hirtelen anyáskodó hangnemre váltott. – Ne is foglalkozz vele kedveském! – nézett Luka szemébe. – Szinte mindenkivel ilyen elsőre… – egy pillanatra elmerengett. – Úgy ordibált szegény Achilessel, amikor megmondta neki, hogy muszáj a népe érdekében némi áldozatot hoznia, hogy zengett a kastély!
Luka érdeklődve nézett abba az irányba, amerre Linda távozott.
Lehet, hogy rosszul ítélte meg a lányt?
Nagyon úgy tűnik, hogy nem ő itt az egyetlen, aki kényszerhelyzetben van.
– A Nyugati-torony lesz a szobád – mondta Bella néni, miközben ráérősen elindult a kastély megnevezett része felé. – Remélem tetszeni fog! – csacsogott. – Ki is takarítottam, hiszen már vagy egy évtizede nem járt ott senki…
Fellifteztek a toronyszobába.
Luka szíve nagyot ugrott, mikor meglátta leendő lakhelyét.
A hatalmas kör alakú szoba, minden képzeletét felülmúlta.
Lassan elmosolyodott, miközben felfedező útra indult a lakosztályban.
Látszott, hogy valaki régebben lakott itt, de már nem használja a szobáját.
Színeket tekintve a vajszín és a fekete dominált leginkább. A berendezés többsége csíkos volt. A hangulatos fenyőbútorokon megannyi kis porcelán tárgy, elektromos kütyü és modell fogalt helyet.
Jó pár növény terpeszkedett a falak mentén, kellemes életet vinvén szobába.
De az egészben a legcsodálatosabb a hatalmas, földig érő ablak és a mögötte nyújtózó erkély volt.
Ezutóbbi ajtajához rögtön oda is sétált, és a rézkilincsnél fogva kitárta a lágy ívű, fenyőfa szárnyakat.
Meleg szél csapott az arcába. Az előbb még felhőmentes égen most sötét viharfelhők gyülekeztek. Valószínűleg esni készült.
Az esőerdő hangjai furcsán megnyugtatták a fiút, aki révedező tekintettel bámulta a távolban kéklő morajló óceánt.
– Látom megtaláltad a kedvenc helyed – mosolygott Bella néni. – Nem is zavarlak tovább. Érezd magad otthon!
Azzal csendesen távozott.
Luka teljesen elmerült a nézelődésben, így fel se tűnt neki a mosolygós nő távozása. Már csak arra figyelt fel, mikor a liftajtó csilingelve bezárult a nő mögött.
Sóhajtva elnyúlt az erkélykorlát tetején, nem törődve annak vékonyságával.
Álmodozva visszatért a táj bámulásához.
Fogalma sem volt mennyi idő telt el, ám egyszer csak különös hang csendült fel a környéken.
Hófehér fülei megrezdültek.
Valaki énekelt. Ebben biztos volt.
A szomorú dallam furcsamód nyugtatólag hatott rá.
– Kill me, kill me, kill me again with your love, and chase the storm away, bring me, bring me, bring me the end with your love, and haunt the demons away…– szólt az ének.
Luka füleit forgatva kutatott a hang forrása után.
Tekintetét a szomszéd toronyra szegezte.
Meglepetten meredt annak erkélyére. A hófehér márványlapokon Linda táncolt lassú, kecses mozgással, lágy hangon énekelve.
– …Killing me killing you, killing all we have, as our loves wither away, burning me burning you, burning us to ash, drowning us in a sea of flames…
Luka mosolyogva visszahajtotta fejét összekulcsolt kezeire.
Szemlehunyva, elmélyülten hallgatta a szalmandralány énekét, aki újabb és újabb számokat vonultatott fel, de végül mindig visszatért az első dalhoz…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
