Hideg, csípős őszi szél söpört végig  a King’s Cross  pályaudvaron, felkapva egy 16-17 év körüli lány szinte fekete, bordós-vöröses árnyalatú hajfonatát. Marlen Monro idegesen a háta mögé vetette a fonatot, és megszaporázta a lépteit. Utóbbi nem is volt olyan könnyű, hiszen egy súlyos ládákkal megpakolt kulit tolt maga előtt. A ládák tetején trónoló hófehér cicus idegesen nyávogott egyet, amikor a kocsi kerekei ráfutottak egy kőre, és a csomagok nagyot zökkentek.

-Nyugi Cream, mindjárt ott vagyunk!-nyugatta az állatot Marlen, és fekete szemeit a 9-es és 10-es vágány közötti falra függesztette, ami alig egy méterre volt tőlük. Nekifutásból lendületesen áttolta a kulit a falon, és máris a 9 és ¾-ik vágányon találta magát.

  Már sokkal nyugodtabb arccal páztázta végig a peronon álló tömeget, és a tűzpiros mozdonyra felszálló embereket.

-Hééé Marlen!-szólt át a tömeg fölött egy fiúhang. A lány rögtön odarohant barátjához.

-Szervusz Anthonyo!-üdvözölte a fiút, és egy puszit nyomott az arcára.

-És velem mi lesz?-méltatlankodott egy másik srác

-Óh, bocsi Morgan, nem vettelek észre!-nevetett Marlen, és őt is megpuszilta- Hol van Tom és az ikrek?

-Elmentek lefoglalni az utolsó vagon utolsó fülkét, szokás szerint-bökött a vonatra Ant- Minket hagytak itt, hogy várjunk meg téged!

-Oké, akkor menjünk!

Közös erővel felvitték a ládákat a vonatra (pontosabban Tony és Morgan félkézzel feldobálták a ládákat, Marlen meg csak tátotta a száját) és megindultak a vége felé. Útközben egy szó sem esett közöttük.

Amikor benyitottak a fülkébe, újabb három fiú fogadta őket.

-Sziasztok!-köszönt Marlen, és lehuppant az egyik ülésre, az ablak mellé.

A fiúk elmorogtak egy-egy „sziát”, és onnantól csend honolt a kupéban.

Marlen pedig végignézett az az öt fiún.

-„Férfin!”-javította ki magát a lány. Mindent tudott barátairól, így azt is, hogy bizony már egyik sem kisfiú. Erre a gondolatra egy picit elpirult, de mivel ezt senki sem tette szóvá, ezért jobban megfigyelte barátait.

Mellette ült Morgan Halinor(„hélinor”), egy hátközépig érő barna hajú, barna szemű fiú. Ő lógott ki legkevésbé a többiek közűl, úgyhogy mindig őt használták kémkedésre.

Morgan mellett foglalt helyet Anthonyo Malfoy, aki messze kilógott barátai sorából, fenék alá érő, tejfölszőke hajával, és éles tekintetű, ezüstszürke szemeivel.

Anthonyoval szemben ültek a Black-ikrek, Alexander és Mortimer. Nekik rövid, fekte hajuk és méregzöld szemük volt. Annyi volt köztük a külömbség, hogy míg Alexander hollófekte tincsei hanyagul az arcába lógtak, addig Mortimer szorosan oldalrafésülve hordta őket.

A vidáman nevetgélő ikrek mellett igen komor és méltóságteljes látványt nyújtott az ablakban elsuhanó fákat bámuló Tom Rowle Denem, alias Voldemort. Koromfekete haja jéghideg, metsző tekintetű halványkék szemébe hullott, de meg sem próbálta eltűrni őket. Marlen szemei elidőztek az amúgy szépmetszésű, sápadt arcon. Mindigis Tom volt a hatosfogat vezére, a mardekár legjóképűbb fiúja, a mindig eminens prefektus az ügyeletes rosszifú, az ökök baj- és méregkeverő. A Roxfortból sok lány epekedett utána, de ő nem figyelt rájuk.

„-Mit nekem szerelem!”-így szólt a fiú rövid véleménye.

Marlent az álomodozásból Tom bársonyosan mély hangja zökkentette ki:

-Marlen, édesem mi tetszik rajtam ennyire?-kérdezte kedvesen. Egyedül Marlennel viselkedett így, már elsős koruk óta. Senki sem tudta, miért, talán még maga Tom sem, de abban mindketten biztosak voltak, hogy Voldemort nem szerelmes ’Lenbe. Szinte a hugaként kezelte a lányt.

-Semmi, csak egy kicsit elgondolkoztam.

-Semmi nem tetszik rajtam?

-Minden tetszik rajtad a szadizmusodon kívül. Azt mondtam, hogy semmi különöset nem néztem, csak elgondolkoztam rajtad.

-És mit gondolkoztál rólam?

-Te vagy itt a legligmencia-guru, derítstd ki!-feletlte felgmán a lány, és megsimizte Cream-et

-Viszont te vagy a suli legjobb okkulumentora!

-Nyitva az elmém, tudod jól, hogy nincs olyan dolgom, ami miatt be kéne zárnom az agyam kapuját előtted! Szabad a vásár!

Tom egy ideig elgondolkozva nézett Marlen fekete gyöngyszemekre emlékeztető szemeire, majd elmosolyodott.

-Szeeegény Vanilin Cream…. Tényleg nem adtál neki reggelit?

-Jólvan na, siettem, elfelejtettem!-vonta meg a vállát a lány, és megdörgölte a macska fejét.

Tom megcsóválta a fejét.

-Te ’Len, komolyan mondom, ha Cream helyében lennék, akkor te már elvéreztél volna a karmaim nyomán!-azzal egy pálcalendítéssel némi száraz macskakaját varázsolt a cicának, és Marlen kezébe nyomta őket.

-Nesze, etesd meg az a szerencsétlen állatot!

-Előléptél állatvédővé Voldemort?

-Bah…C,c,c, miket nem gondolsz rólam kicsi Marlen…

-Kicsi az agyad, márha egyáltalán van neked olyan-feleselt a lány, és nyelvet öltött

     Itt megint kivételt képezett, mert az egész osztagból, sőt, az egész iskolából ő volt a legszabadszájúbb, és legszemtelenebb. Nemcsak a tanároknak beszélt vissza, hanem Tomnak, és az öreg Dumbledore profnak is. Voldemort ezt szemrebbenés nélkül tűrte, az igazgató viszont magában jót nevetett rajta, és nemegyszer megdícsérte a lányt szókimondóságáért. Így a tanárok között is hamar népszerűvé vált az egyébként kitűnő tanuló, szorgalmas, bár kissé szertelen lány. De Marlen is tudta, hogy csak barátai miatt képes tartani a szintet. A fiúk és Marlen között a barátságon kívül rivalizálás is folyt, mint az iskola hat legjobb tanulója között, de ezek mind barátságos versenyek voltak. Marlen is csak azért tanult, hogy egynap majd a porba alázhassa ellenfeleit, és egyben egyik legjobb barátait.

  A lány különösen szerencsésnek érezte magát. Ugyanis a lányok közötti rangsoroló szavazáson Tom lett a suli legjóképűbb fiúja, Anthonyo a második, Alexander a harmadik, Mortimer a negyedik, Morgan pedig az ötödik. A lányok többsége térden állva könyörgött, hogy ossza meg vele a titkot, amivel magához vonzotta az öt fiút. Marlen pedig, kihasználva a helyzetet, jó boltot csinált a saját maga készítette szépítő főzetek eladásából és árusításából.

  Persze a barátságnak három oka volt:

1.): Marlen szülei „tisztességes” feketemágusok, gazdag aranyvérűek voltak Maga Marlen nemigazán akart résztvenni a mugliirtó tevékenységekben, de Dominic Monro és Tricia Gray, Marlen szülei ezt kamaszkori agyzavarnak tekintették.

2.) A fiúknak nagyon tetszett a lány nagyszájusága, és becsülték a növények, a legendás és mitrikus lények, a feketemágia és az okkulumencia terén szerzett mélyreható tudását. Ezzel pont kiegészítette Tomot, aki a bűbájokban, a különféle fekete- és fehér mágiás bájitalokban, és a leligmenciában volt igen jártas emellett párszaszájú volt, az ikreket, akiknek a számmisztika, a rúnaismeret, az asztrológia és a történelem ment a legjobban, Morgant, aki rengeteget tudott a különféle mágikus rítusokról, szertartásokról, és kínzásokról, és Antonyot, aki amellett, hogy igazi látó volt remek térbeli tájékozódóképességel és földrajzi ismeretekkel rendelkezett, valamit bármit át tudott változtatni bármivé. Együtt remek csapatot alkottak.

3.) Marlen tényleg csinos volt. Bár egyik fiú sem volt belé szerelmes, azért jó volt maguk mellett tudni őt. Ők hatan voltak az iskola élgárdája, az okosak, a szépek, a tanárok kedvencei. A hat fiatal igyekezett kitörni az utóbbi témából, így már igencsak próbára tették a tanárok idegrendszerét. Törtek, zúztak, csaltak, mérgeztek és átkoztak. A tanárok fogcsikorgatva bár, de elviselték ezeket a támadásokat, de évről évre csak ritkultak. A hatos igyezett kilőni minden tanárt, aki nem volt nekik szimpatikus, vagy legalábbis úgy az idegeikre menni, hogy azok kénytelen voltak távozni. De Dumbledore-t valahogy mindannyian szerették, Tomot kivéve. Az öreg prof, ahányszor elűztek egy tanárt, mindig vidáman megjegyezte, hogy „Gratulálok, jó az ízlésetek, ő nekem sem volt szimpatikus, na és a módszerek! Roppant szórakoztató, legalább nem olyan unalmas az iskola!”

Már a hetedik évük felé száguldottak a Roxfortba. Marlenék úgy tervezték, hogy az iskola végeztével beutazzák a világot Voldemort oldalán, hogy híveket és tudást gyűjtsenek. Tom „halálfaló”knak nevezte az öt fiatalt, és a híveket, akik osztották az elméletét.

Ugyanis a mi Tomunk azon a véleményen volt, hogy a muglik és a sárvérűek csak bemocskolják a bolygó talaját, és hogy ennek véget kell vetni, mégpedig háborúval. ’Len békés természetű lány volt, és egy kicsit ellent is mondott a fiúnak. Szerinte simán el kéne űzni a muglikat egy nagy szigetre, és mágikus falat emelni köréjük, aztán el van intézve… A név ellen is volt kifogása.

„-Mi az, hogy halálfaló?”-méltatlankodott olykor „-Nem eszem én a halált… Miért nem lehetnénk halálmadarak? Az sokkal jobban hangzik…”

„-Mert a halálfaló nekem szimpatikusabb, de ha akarsz, hívd magad halálmadárnak, engem nem érdekel!”-ordított Voldemort ilyenkor

Akármennyire is szerette Marlent, a lány még a jéghideg nyugalmáról híres Tomot is fel tudta húzni, bár ettől tartózkodott. Voldemortot nehezen lehetett kihozni a sodrából, de ha ez megtörtént, olyan hirtelen és olyan erővel tört ki, mint egy tomboló vulkán.

-Unatkozom!-fakadt ki hirtelen Marlen

-Nyugi Lenny, mindjárt ott vagyunk!-mosolygott Morgan, és összekócolta a lány haját-Ne pattogj!

-Te meg ne kócold össze a hajam! Most fonhatom újra!-mordult rá Marlen, és megpöccintette a pálcáját, mire a fiú haja sok kisebb pálmafácskába rendeződött a feje búbján, ráadásnak rózsaszín műtincsek és giccses csatok is tűntek fel benne.

A kupéban kitört a nevetés.

-Ti-ti-ti-tiszta jól nézel ki!-nyögte röhögve Anthonyo-Honnan tanulod te ezeket?

-Elég csak megfigyelnem, hogy mit csinál a nővérkém „frizuravarázslat” címszó alatt, és rendben is vagyunk!-vigyorgott Marlen

-Mi most olyan vicces a sérómban?-értetlenkedett Morgan

’Len erre kuncogva előszedett egy kis kör alakú tükröt az utazóládája valamelyik zsebéből, és a fiú kezébe nyomta

-Te szencséges sárkányganyé!-kiáltott fel elborzadva Morgan-Tüntesd el ezt a förtelmes valamit a fejemről!

-Oké, de csak skalpoló bűbájjal tudom, az ellenbűbájt nem ismerem-mondta kajánul a lány-Most mit nyafogsz? Tök divatosan nézel ki! Ez a bosszú, amiért szögesdróthalmazt csináltál a hajamból!

-Nemááá! Olyan szemét vagy! Tony, segíts kiszedni ezeket a bigyókat a hajamból!

A szőkehajú fiú megcsóválta a fejét, és rosszallóan ciccegett.

-Ennél a frizuránál még a teljesen rövid haj is jobb… vedd már észre, hogy nem nagyon illik hozzád ez a hosszú haj!

-Te már csak tudod, Ant!-mosolygott Marlen-Csinálhatok majd rasztatincseket a hajadba?

-Mi a rák az a raszta?-fintorodott el Anthonyo, és hátradobta a holdezüst hajzuhatagnak a vállára omló részét-Ha ilyen, akkor köszi, nem kérek belőle!-itt a Morgan fején díszelgő giccsparádéra bökött

-Jaj, nem, nem az! Eszemben sincs ilyet csinálni a TE hajadból! Kár lenne… Na, megmutatom!

Azzal ugyanúgy megpöccintette a pálcáját, mint Morgannél, mire a fiú haloványszőke hajából néhány tincs befonódott. Majd egy cifrább mozdulattal Morgan felé intett, mire annak a hajából eltűntek a giccsek, és normalizálódott.

-Eh… én inkább szeretném visszakérni az eredeti, tökéletesen normális frizurámat!-mondta Tony, miközben zavartan piszkálgatta az egyik rasztatincset.

-Kívánsága számomra parancs, Mr. Médium!-hajolt meg ültében Marlen, majd visszaváltoztatta a fiú haját az eredeti állapotába.

-Kösz!-biccentett a fiú- És a nevem nem Mr. Médium, hanem Anthonyo, Anthony, Tony vagy Ant, vagy maximum Mr. Malfoly!

-Értettem uram!-tisztelgett a lány, majd egy újabb pöccintéssel mindenkire rávarázsolta a talárját-2 perc múlva megérkezünk!

A mondott időpontban a Roxfort Expressz valóban begördült a roxmortsi pályaudvarra, és a hírhedt hatos lekászálódott róla. Végigunatkozták a beosztási ceremóniát, majd lebaktattak a Mardekár klubhelyiségébe vezető falhoz. Marlen szokásához híven ágyastul-mindenestül átvarázsolta a cókmókját a fiúk hálótermébe (amit a Mardekár hatodik és egyben utolsó fiúja, Amadeus Piton nem nagyon nézett jó szemmel) és nyugovóra térés előtt még megjegyezte:

-Újabb uncsi év… de szerencsére már az utolsó

A fiúk rábólintottak, még Amadeus is megengedett magának egy helyeslő mordulást.

Nem is sejtették, hogy mekkorát tévedtek…