Amikor hivatott, már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Sejtettem. A halálfaló rögtön megérzi, hogyha olyan fog történni, ami ellenére van. De nem ellenkezhettem. Akkor rögtön végzett volna velem.

Csendesen futottam az éjszakában. A lépteim nem veretek zajt, szinte repültem. Rövid idő múlva megérkeztem a Denem-házba, a Nagyúr jelenlegi tartózkodási helyére. Ösztönösen tudtam, merre kell mennem, hisz rengetegszer jártam már itt.

Felsiettem a lépcsőn. Olyan voltam, mint egy tűnő árnyék a sötét éjszakában. Az első emeleten az utolsó ajtóhoz lépkedtem, és erélyesen bekopogtam.

-Gyere be, Lucius-szólt egy hideg hang bentről. Végigfutott tőle a hideg a hátamon…

Beléptem a szobába. Ott egy karosszék állt, háttal az ajtónak, egy kandalló előtt.

-Itt vagyok.-hajoltam meg-Miért hívatott Nagyúr?

-Feladatom van számodra.-felelte- Egy család kiirtásáról lenne szó. Árulók.

-Kik Uram?

-A Whitemore família.

Meghökkentem. Whitemorék hogy jönnek az áruláshoz? Meg különben is. Halálfaló vagyok, rendben van, de azért megölni a saját húgomat, az sok…

-Válaszolok fel nem tett kérdésedre. Azért árulók, mert a húgod, Laura ellent mondott a családi hagyományoknak. Muglibarát lett.

-De akkor nem korábban kellett volna megölni?

-Vártam Lucius. Meg kellett tudnom, hogy mi lesz belőle. Laura erős lány, talán még nálad is erősebb, minek öljem meg, ha lehet, hogy hasznomra lesz? De csalódnom kellett benne. Átpártolt ahhoz a mugliimádó vén bolond Dumbledore-hoz, pedig kiváló halálfalót nevelhettünk volna belőle.

„Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. Csak nem ölhetem meg családostul a kisebbik testvéremet!”-gondoltam magamban

-Dehogynem Lucius. Halálfaló vagy. Bármihez jogod van.

Észbekaptam, és gyorsan lezártam az elmémet.

„Hajaj… Leopold egy életre meg fog rám haragudni, ha megölöm az egyetlen hugunkat.”-szólt aggódva egy hangocska a fejemben.

„Kit érdekel Leo? Én vagyok az idősebb, nekem ne dumáljon!”-feleselt öntudatosabb énem

-Az öcséd is hasonló sorsra jutott volna, mint ők, ha nem történik az a szerencsétlen fordulat…

-Szerencsétlen fordulat?-pislogtam döbbenten-Csak nem történt valami Leopolddal?

-Elütötte egy kamion nevű mugli jármű, a feleségével, Helgával együtt.

-És Jessy?-kérdeztem öcsém Dracoval és a kis Whitemore ikerlányokkal egyidős kislányára utalva.

-Nem vagyok hírközlési csatorna Lucius!-felelte ingerülten Voldemort-Egyébként egy mugli árvaházba került. Ha eljön az ideje, el kell hoznod onnan, és vérbeli halálfalót nevelni belőle!

-Igenis uram!

-Egy átjárót nyitottam a Béke Bűbájon, amin keresztül bejuthatsz a szigetre. Igyekezz, mielőtt bezárul!

-Igyekszem, nagyuram!

Azzal sarkon fordultam és kiviharzottam a szobából. Fejemben egymást kergették a keserűbbnél keserűbb gondolatok és érzések. Sokan azt hiszik, hogy a halálfalóknak nincsenek érzéseik, de nagyot tévedtek. Igenis vannak! Most például egyetlen érzés töltötte ki a belsőmet: a magány. Magányosnak éreztem magam a testvéreim nélkül…

-„Istenem Leo! Mennyit bolondoztunk együtt! Sosem felejtem el azokat a boldog gyermekéveket! Folyton egymást ugrattuk mindenféle buta tréfával, Laura pedig nevetett rajtunk… És Laura! Hogy szerettem a történeteit! Két évvel fiatalabb nála, de mégis… Képes volt egy idilli történetbe rejteni a fájdalmas igazságokat. Mennyit tanultunk ezekből a mesékből Leoval! Még most is bennem vannak azok a bölcsességek, amiket utolsó mondatként rejtett ezekbe a bolondos kis sztorikba…

Majd emlékezetemben feltört egy kép. Egy hatalmas családi kép. Mind rajta voltunk. Laura, Jim, Linda, Liza Mitch, Cedric, Leopold, Helga, Jesscia, Ciss, Draco és én. A Malfoy família életben maradt tagjai. Körülbelül egy héttel ezelőtt csináltattuk a képeket, mert Laura hetedik érzéke beindult. Hogy is mondta? Áh, már emlékszem:

-„Jobb, ha megcsináljuk ezeket a képeket. Érzem, hogy többé nem lesz rá lehetőségünk…”

Milyen igazad volt kicsi húgocskám! Nem lesz többé nagy családi karácsony a Hókastélyban, nem lesz családi portré, a gyermekeink nem játszhatnak többet együtt… Pedig milyen aranyosak voltak, amint fogócskáztak a kertben! Emlékszem, Draco megbotlott, és sírva fakadt. A többiek rögtön odagyűltek köré, és egy pillanat alatt megvigasztalták… Aztán a Whitemore testvérek közösen begyógyították a sebét, Jess pedig felsegítette, és már játszottak is tovább…

Lassan elértem azt a távolságot a Denem-kúriától, hogy már tudtam hoppanálni. Egy pillanat alatt ott találtam magam a szigeten. Rögtön éreztem, hogy majd megsülök hosszú, fekete köpenyemben. De nem vehettem le. Elrejtőztem egy szélestörzsű pálmafa mögé. Hamarosan meg is hallottam a közeledő család hangját:

- Mi a baj mama?-hallottam valamelyik kislány hangját. Ikrek voltak, még a hangjuk is egyforma volt…

„Ó igen, a híres hetedik érzék…”

-Rossz a kérdés kicsim. Nem mi a baj, hanem ki a baj. Lucius. Itt van. Érzem.-felelte erre Laura. Az ő bársonyos, csilingelő hangját ezer közül is felismerem…

-De Lucius bácsit nem engedi be a Béke Bűbáj!- szólt megint az egyik iker. Okos kislány, kár, hogy tévedett…

-Kincsem, ismered Luciust. Ő bármin átjut, és ha egyszer valamit elhatároz, akkor árkon-bokron-tökön-uborkán átgázolva eléri azt.

„Milyen igaz!”

-Nem, nem ismerem. Nem az én bátyám, te jobban tudod…

„Ez aztán engedelmes leányzó…”

 Elérkezett a pillanat. Kiugrottam a bokor mögül, és egy kábítóátkot küldetem Lindára. Majd Micthre, Cedricre és Lizára is. Gúnyosan felnevettem. Kölykök!

-Lucius!-sikoltotta Laura, és anyatigris-ösztöneinek engedve nekem esett, és verni kezdett.

Ha nem lettem volna halálfaló, csak valami gyenge ember, ordítottam volna a fájdalomtól. Nem volt éppen gyenge nő, a gyerekeiér való aggódás pedig megsokszorozta az erejét.

-Hogy… mersz… hozzáérni… a… gyerekeimhez??? Te… aljas… szívtelen… szadista… halálfaló!

Minden szó után egy ujjabb ütést mérve rám.

„Eléééég!!!-ordította bennem egy hang- Hagyod, hogy a tulajdon húgod péppé verjen??? Kelj fel, és kűzdj halálfalóhoz méltóan!”

Egy erőteljes lökéssel letaszítottam magamról.

-Megőrültél???-mordultam rá

Letörölt egy csepp vért a szája sarkából, és dacosan válaszolt:

-Lehet. De te is őrült vagy, hogy kikezdtél velem!-sziszegte

Valaki felordított. Laura odakapta a fejét. Én pedig a feje fölött néztem el.

-„Nagini!”

Egy hatlams kígyó végzett éppen a férjével. Elharapta a torkát, és a férfi holtan esett össze. De most nem volt időm azon töprengeni, hogy hogyan került ide a kobra. Megragadtam Laura torkát, és magam felé fordítottam az arcát.

-Kicsi hugicám! Nem ér elbambulni a halál előtt kincsem-gügyögtem gúnyosan, majd felnevettem

-Csinálj velem bármit, de a gyerekeimet hagyd békén!-ordította a szemembe. Eddig nem tudtam, milyen az, ha egy édesanya a gyermekeit félti, de most megtudtam. Leginkább egy elemi erővel kitörő vulkánhoz hasonlított, mélykék szemében mérhetetlen düh és gyűlölet lángolt, hatalmas, királykék lánggal.

-Ejnyeee… Így ismersz te engem? Hiszen te is tudod, hogy végeznem kell velük. De előbb kínzom őket egy kicsit! Végignézhetik az anyjuk halálát!-nevettem, pedig semmi vicces nem volt a szituációban

Az arcomba köpött.

-Mocskos disznó!-sziszegte-Nem érdemled meg, hogy ennek a bolygónak a talajára lépj! Kívánom neked, hogy legyél átkozott egész életeden át!

-Te akartad-ellöktem, és a gyerkekhez mentem, akik egymás mellett feküdtek, néhány méterre a szétmarcangolt Jimtől.

Sorban felébresztettem őket, majd Laura mellé siettem, és elővettem egy kis fiolát a taláromból. A tulajdon mérge volt a keverék. Amikor említette, hogy milyen rosszul sült el, eltereltem a figyelmét, és elloptam a mérget. Láttam a szemében a páni félelmet. A döbbenetet kihasználva a szájához nyomtam a kis fiolát, és szabályosan leöntöttem a torkán a hatóanyagot. Az arckifejezéséből láttam, hogy nem lehet valami kellemes íze…

   És vérezni kezdett. A körmei alól, a szájából, az orrából, a füléből szabályosan ömlött a vér.

-Vigyázz magadra kicsim! Szeretlek!

Holtan esett össze. Először nem értettem kihez beszél, de mikor hátranéztem, rögtön megértettem. A kis Linda könnyes szemekkel meredt anyja élettelen arcába. Nem igazán érdekelt.

  A pálcámmal nekiláttam vastagabb ágakat levagdosni a pálmafákból. Nem tudom miért, valahogy nem volt szívem egy Avada Kedavrával megölni a gyerekeket. Jobb ha, tengerre eresztem őket, egy idő után úgyis éhen vagy szomjan halnak…

  Gyorsan összeácsoltam a tutajt, rátuszkoltam a gyerekeket, és ellöktem őket a parttól. Aztán kifejezéstelen arccal néztem, ahogyan a három kis szalamandra egymásba kapaszkodva zokog.

-„Várjunk csak! Háááárooom??? Laurának négy gyereke van!!!”

Ekkor meghallottam a keserves zokogást. Némi kutatás után megtaláltam a legkisebb Whitemore-lánykát egy bokorban.

-A…-kezdtem volna, de egy kósza emlék megállított.

//**Visszaemlékezés**//

Egy alig öt-hat éves, hosszú, hullámos ezüstfehér hajú, sötétkék szemű, elefántcsont-fehér bőrű kislány térdelt egy nála körülbelül két évvel idősebb, hátközépig érő, tejfölszőke hajú, szürke szemű, sápadt fiú előtt és összekülcsolt ujjakkal kérlelte:

-Kérlek, Lucius, ne bántsd Morgó urat!-könyörgött a mackóért, amit a fiú a kezében tartott

-Miért ne?-kérdezett vissza kajánul a srác-Jogom van hozzá, én vagyok az idősebb, nekem csak ne dumálj!

Azzal könyörtelenül letépte a maci fejét, mire a kislány keserves zokogásban tört ki.

-Morgó úr!-sikoltotta-Lucius! Annyira gonosz vagy! Lelketlen rossz, gonosz fiú! Morgó úr volt a kedvenc játékom, még Ella nénitől kaptam! És most… most… megölted őt!!!

A fiú arcáról lehervadt a fölényes mosoly. Megsajnálta kishúgát. Térdre esett, egy hirtelen mozdulattal megragadta a lány derekát, és nagyon szorosan magához ölelte.

-Sajnálom, Laura!-suttogta bele a kislány ezüstös hajkoronájába-Veszek neked új macit, ígérem! Még jobb lesz, mint a régi, hidd el! Csak bocsáss meg…

Laura megérezte bátyja forró könnyeit a fején, ezért átvetette a karjait a nyakán, és rámosolygott Luciusra:

-Megbocsátok! De tényleg vegyél nekem egy új macit! Úgy szerettem Morgó urat…

Lucius pedig mosolyogva nézett bele a könnyes sötétkék szemekbe…

//**Visszaemlékezés vége**//

Az emlékkép szertefoszlott, és szembe találtam magam egy szakasztott ugyanilyen mélykék szempárral. Egyszerűen nem bírtam megtenni… A kislány annyira hasonlított ötéves anyjára, hogy egyszerűen nem voltam képes megölni…

-„Úristen, mit tettem?!-kiabálta a már jólismert hang a fejemben-Laura! Édes kishúgom!”

Végül összeszedtem a maradék erőmet.

-Sajnálom…-suttogam halkan Lindának, majd belefogtam az átokba:

-Néma marad mindaddig,

Míg szerető társra nem lel

S átok fölötte eloszlik,

Amennyiben megértik.

Rossz emlékét megélik,

S eme két szó tiszta szívből mondva,

Átkot tör halomra

Én megértelek…

Egy furcsa, aranyos ragyogású sugár tört elő a pálcám végéből, és körülölelte a lányt. Az egész egy pillanatig tartott. Linda kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a cseresznyevörös ajkak közül.

-Mit tettél velem???-hallottam egy rémült kislányhangot a fejemben

-„Ez nem lehet igaz! Telepátia! Laura!”

-Megnémítottalak. Ne félj, nem tart örökké, csak találnod kell valakit, aki megért, és ezt ki is mondja, és már van is hangod!

-„Megőrültél??? Kínzások várnak rád, erre te itt vígasztalsz egy kislányt??? Nem vagy normális!”

Megkeményedtem, egy dühös pillantást vetettem a lányra, és otthagytam.

Jól sejtettem. A Nagyúr Curciók ezreit bocsáltotta rám baklövésem miatt, és egészen addig kínzott, amíg meg nem fogadtam, hogy halálfalót nevelek a kis Lindából.

Sokan hiszik, hogy a halálfalóknak nincs lelkiismeretük. Nekem azon az éjszakán nagyonis volt. Hajnalig forgolódtam, mert egy könnyes, mélykék szempár nem hagyta nyugodni a lelkiismeretemet…