– De mért pont éééééén?! – durcáskodott Linda, miközben már kitudja, hányadik körét rótta Déltorony-béli szobájában – Ide nekem senki nem jöjjön, Archiless! Van jobb dolgom is, minthogy valaki nemtudomkivel tárgyaljak!

– Például? – kérdezte erőltetett mosollyal az arcán a bársonyruhába bújt komornyik. A lány makacssága mindinkább aggasztani kezdte.

Linda egy pillanatra megállt, és elgondolkozva a kék padlószőnyeg rojtjaira meredt. Pár másodpercre belemerült a hosszú szőrök látványába. Végül legyintett, és tovább trappolt.

– Nem tudom, de a világon semmi kedvem sincs politikai ügyben tárgyalni valami hercegficsúrral!

– Kisasszonyka… – próbálkozott továbbra is az idős szolgáló. – Ilukin úrfival biztosan jól megértik majd egymást…

– Hiszi a piszi! – öltött nyelvet a lány, mikor elhaladt a férfi mellett. – Különben is… Már a neve is hülyén hangzik. Ilukin… Hallott már ennél nagyobb baromságot?

– Rendben. Úgy tűnik, kénytelen leszek keményebb hangnemre váltani! – mordult fel Archiless, és egy intéssel megállította a lányt, és visszatolta az ágyára. – Ez a békeügy nagyon fontos az egész szalamandratársadalom számára, és ha a kisasszony nem hajlandó magától belemenni, akkor kényszeríteni fogom! Gondolkozzon már! Ezer év óta ez az első lehetőségünk…

Linda összehúzott szemekkel a férfira meredt. Tekintetével szinte gyilkolni tudott volna.

Egy-két mozdulattal megszűntette a levegő nyomóerejét.

– Kinek képzeli magát, Archiless, hogy parancsolgasson nekem? – sziszegte.

Lassú, baljóslatú léptekkel a komornyikhoz közeledett.

Az idős férfi zavartan hátrálni kezdett.

– Kényszerít? – ismételte szolgálója szavait Linda. Ám a hangnem cseppet sem volt hasonló. – Hahahaha! Engem nem lehet csak úgy kényszeríteni valamire!

– Valóban? – nézett amaz elszántan a lány szemébe. – Márpedig Ilukin úrfi holnap idejön tárgyalni, akár akarja, akár nem!

– Tudja mit? Menjen a pokolba, Archiless! – kiabálta a lány és az ablakhoz robogott.

Egy mozdulattal kitárta annak szárnyait, s a széles párkányra felhuppanván, egyszerűen kiugrott.

A komornyik lélekszakadva az ablakhoz rohant. Nem telt bele pár pillanat egyből szemébe ötlött a kviddicspálya felé suhanó fekete, angyalszárnyú lány egyre távolodó alakja.

Elkínzott sóhajjal a meredt „kisasszonykája” után.

– Hosszú dolog lesz ez…– csóválta fejét.

Lassú, öreges mozdulatokkal becsukta az ablakot, s további teendői után nézett.

Linda körülbelül egy óra múlva ért vissza a villám okozta kisebb-nagyobb kráterekkel és törésvonalakkal tarkított kviddicspályáról, fülig földesen.

A kertben kóborolván egyenesen beleütközött a munkája végeztével a szobája felé igyekvő Bella nénibe.

Sokat megért dadája felsikkantott, amint meglátta.

– Arádia szerelmére, Linda édes lányom, mit műveltél már megint? – faggatózott, miközben megpróbálta némi levél- és fűdarabtól megszabadítani a lányt. Kevés sikerrel.

– Terepet rendeztem a kviddicspályán…– motyogta maga elé Linda.

Bella néni ruhatisztogató tevékenységével mit sem törődve, faképnél hagyta a nőt.

Vastag földcsíkot húzva maga után besétált a kastélyba.

Dadája bosszúsan kiabált utána.

– Linda! Tegnap takarítottam! – sivította. – Most azonnal elmész fürödni, és feltakarítod ezt a mocskot!

Morogva rótta a folyosókat, háta mögött hagyva Bella néni további sopánkodását.

Mielőtt elérhette volna a fürdőszobát a lehető legkellemetlenebb személybe botlott.

Ahh… Pedig annyi mindent megtett, hogy elkerülje.

– Hogy döntött kisasszonyka? – kérdezte angyali mosollyal Achiless.

Úgy nézett rá, mintha mi sem történt volna.

– A válaszom ugyan azt, mint az előbb…– morogta Linda, majd váratlanul kieresztette nem csekély mértékű hangját. – NEM, NEM ÉS NEM!

A palota csak úgy zengett az ordításától.

– De hát kisasszony… – kezdte remegő hangon a komornyik.

– Tudja mit, Achiless? – fordult vissza az utolsó pillanatban, az elrohanni készülő lány. – ÍRJA MEG A DRÁGALÁTOS ETHANJÉNEK, HOGY KÜLDJE IDE AZ ELKÉNYEZTETETT FIACSKÁJÁT, DE NEM FOGOM TÁRT KAROKKAL VÁRNI!!! – üvöltötte a lány, miközben női mivoltát sutba dobva, döngő léptekkel, dühösen feltrappolt a fürdőszobába.

***

– Nem, nem, nem és NEM! – csapkodott maga körül hisztérikusan.

– Úgy viselkedsz, mint egy ötéves gyerek – közölte higgadtan apja.

– AKKOR SEM! – ordította a fiú. – Erre nem kényszeríthetsz!

A mindeddig kezében szorongatott könyvet, egy dühös mozdulattal kivágta az erkélyajtón.

A vastag kötet hangos csattanással landolt a márványköveken.

– Nem vagy már kölyök – hangzott az újabb apai megállapítás.

A válasz csupáncsak bosszús morgás volt.

A kamasz fiú hasra vágódott a frissen vetett ágyon, feldúlva ezzel annak precíz rendjét. Éjfekete hajfonata dühös kígyóként csapódott hátának.

Az egyik párnát álla alá húzva, szikrázó tekintettel meredt a szemközti falra.

– Még itt vagyok ám! – csendült fel meg mögötte apja mély hangja.

Miután a fiú semminő reakciót nem mutatott, a férfi sóhajtva az ágy mellé lépkedett.

Díszes ruhája, halkan suhogott nyomában. Állig érő ezüstös hajtincseibe bele-belekapott az erkélyajtón besurranó szél.

– Luka? – ült le a fiú mellé.

– Nem – vágott közbe a fiú makacsul.

– Én mindent megpróbáltam, hogy kihagyjalak az ügyből... Felajánlottam a legjobb tanácsadóimat, de a tündérek hajthatatlanok – arcán halvány fintor jelent meg. – Hogy őket idézzem: „A legkevesebb, hogy olyasvalaki szóljon bele az ügyeinkbe, akinek legalább egy szikrányi köze van fajunkhoz és ereibe a mi vérünk is csörgedezik.”

Luka durcásan a férfire pillantott.

– Ezt most sértésnek vegyem? – tette fel a kérdést, leginkább magának.

Apja lassan elmosolyodott.

– A tündéreknél sohase lehet tudni, mit minek szántak, de jelen esetben biztos vagyok benne, hogy ez nem sértés volt – pár pillanatra elhallgatott, majd visszatért a már-már vesszőparipájának tűnő témához. – Szóval?... Elmész?

– Nem – hangzott a tömör felelet.

– Nem is olyan rég még vissza se lehetett tartani, annyira menőkéd volt – próbálkozott más megközelítésből az ezüstös hajú férfi.

– Te meg nem is olyan rég, még makacsul ragaszkodtál ahhoz, hogy itt maradjak – kontrázott a fiú. Hófehér macskafarkának legvége idegesen járt jobbra-balra.

Apja sóhajtva felkelt az ágyról, s komótos léptekkel az ajtó felé indult.

– Akkor kénytelen leszek közölni Aaron Geerker kormányzó úrral – mondta mintegy mellékesen –, hogy nem vagy hajlandó segíteni, így az ezer év óta először felcsillanó remény a békére ismét szertefoszlott.

Halk mocorgás hallatszott az ágy felől.

– Miért pont mi? – motyogta Luka. – Úgy értem annyi faj létezik. Miért pont minket kértek meg a szalamandrák a béketárgyalások segítésére?

Mivel a fiú továbbra is az előtte lévő falat fikszírozta, így nem láthatta apja arcán szétterülő diadalmas mosolyt.

A férfi lassan megfordult és ráérősen visszasétált.

– A válasz pofonegyszerű – foglalt újra helyet az ágy sarkán –, és biztos vagyok benne, hogy már te is réges-rég rájöttél.

Luka acélszürke tekintete apjára vándorolt.

– A leanfayek csak nemrég kötöttek békét a tündérekkel több száz évnyi „sárdobálás” után. – dünnyögte a fiú.

– Bravó! – csapta össze tenyerét a férfi. – Ugye hogy nem is volt olyan nehéz?

Luka sóhajtva ülő helyzetbe tornázta magát. Éjenfekete hajfonatát egy könnyed mozdulattal áthajította válla fölött.     

– De miért én? – szajkózta továbbra is.

– Azt hiszem ezt már kitárgyaltuk párszor – válaszolta apja szemforgatva. – Egyszerűen nincs más lehetőség… Te vagy egyetlen leanfay, akinek tündérfelmenői vannak. Ráadásul te vagy Leandria trónörököse is. Vannak bizonyos kötelezettségeid.

– Másom sincs – morogta Luka.

Újra csend telepedett a szobára.

Apja és fia egyaránt gondolataikba merülve meredtek maguk elé.

Végül Luka volt az aki megszólalt.

– Tényleg! – csillant fel reménytelin a szeme. – Még csak nemrég múltam el 17… Gyerek vagyok! Semmi keresnivalóm olyan tárgyalásokon, amelyen egész népek sorsa múlik a viselkedésemen, és a hozzászólásaimon.

Apja vigyorogva csóválta fejét.

– Ügyes kibúvót találtál… – hangjába elismerés vegyült –, de sajnos ez jelen esetben nem segít rajtad.

– Mert? – csodálkozott el Luka.

– Mert a szalamandrák részéről is jobbára egy gyerek fog tárgyalni… A szalamandrák hercegnője, Linda, még csak 16 éves.

A fonott hajú fiú meglepettségében azt se tudta, mit is mondjon.

– Linda? – kérdezett rá az első eszébe jutó információra.

Apja immáron nem tudta leplezni vigyorát.

– Linda Jenifer Morticia Sylvia Angel Whitemore – mondta minden egyes nevet kihangsúlyozva.

Luka fintorogva elhúzta a száját.

– Most csak viccelsz! – bökte meg apját. – Ilyen névvel nem lehet élni!

– Hát neki sikerül valahogy – vont vállat a férfi.

Luka szaggatott mozdulatokkal felállt ágyáról, s az erkélyre lépkedett. Apja némán követte.

– Szóval nem elég, hogy ügyelnem kell a béketárgyalások lefolyására, még bébiszittert is kell játszanom egy elkényeztetett kis hercegkisasszony mellett! – dőlt mérgesen a széles kőkorlátnak.

– Te csak a tündérekkel törődj! – mondta apja. – Meg ügyelj rá, hogy a szalamandrák tudják, hogyan kell velük viselkedni, illetve hogy érdemes az egész tárgyalás-dolognak nekikezdeni.

Luka lustán elnyúlt a korlát tetején. Tekintetét az alatta elnyúló palotakert színes kavalkádjára vetette.

A mélykék tóban vörös és kék kacsák úszkáltak. Olykor le-lebuktak, hogy néhány pillanattal később, hallal a csőrükben újra a felszínre bukkanjanak. A tó fölé benyúló terebélyes fűzfa lelógó ágai játékos fodrokat rajzoltak a víztükörre. Az élénkzöld pázsit között megbúvó színes virágok a lágy fuvallat unszolásának engedve szelíden meghajoltak a több száz éves fák törzsei előtt. A sziklákról alázúduló vízesés megnyugtató morajába időnként halk csilingelés vegyült.

– És mi van ha elrontok valamit? – szólalt meg csendesen. – Mi van, ha miattam fullad kudarcba a tárgyalás?

Apja lassan mellé lépkedett. Mélykék tekintete találkozott az acélszürke írisszel.

– Bízom a képességeidben! – mosolygott bátorítóan fiára a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy remekül megállod a helyed.

Luka lemondóan sóhajtott.

– Oké! Elmegyek… – majd pár pillanatnyi szünet után hozzátette: – De ha miattam úszik el a szalamandrák soha vissza nem térő lehetősége, akkor egyikőtök se jöjjön hozzám!

Apja mosolya még szélesebbé vált.

– Jól van… Azt hiszem, ezzel a kitétellel még együtt tudunk élni.

Biccentett, majd ruganyos léptekkel elhagyta az erkélyt.

– Ja majd elfelejtettem… – kiáltott vissza az ajtóból. – Holnap délben vár rád egy zsupszkulcs a térképszobában. Azzal juthatsz el a szigetre… Ügyelj rá, hogy addigra kész legyél!

***

Linda másnap kócosan és durcásan ébredt. Egész éjjel forgolódott, képtelen volt elaludni.

Felváltva átkozta Archiless-t, a tündéreket, a leanfay-ek delegáltját és önmagát, amiért belement ebbe az egészbe.

Morogva a fésülködőasztalához csoszogott.

Amint meglátta a tükörképét annak tükrében, akaratlanul is a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy sikolyt.

A díszes üveglapról egy sápadt, karikás szemű lány nézett vissza rá. A fején díszelgő ezüstös valami leginkább egy csomó összegabalyodott szögesdrótra emlékeztetett, két színezett kékesfekete csík pedig antenna módjára meredezett elő a többi közül. Lila birkás pólója gyűrötten, elfordulva lógott rajta.

A látványt még gazdagította az a tény, hogy éjszaka valahogy átalakult félalakba.

Indigókék szeme aranyszínűvé vált, füle megnyúlt, és vége felé feketévé vált. Arcán egy, az állkapocs vonalát követő, nyújtott háromszög alakú csík jelent meg. Óvatosan hátrasandított. Jól gondolta. Nyíl alakban végződő farka is előtűnt… De legalább a szárnyait nem nyitotta ki! 

Mire végre sikerült kihevernie a saját külseje okozta sokkot, álmatagon legyintett egyet.

Sóhajtva kirúgta maga alól a zsámolyt, és ásítozva az ebédlő felé vette útját.

Az ajtón kibattyogván belépett a liftbe. Mikor az ajtó csilingelve utat engedett neki, az első emeleti folyosókon végigslattyogván, nagy sokára elérte az ebédlőt, és szinte beesett annak küszöbén.

A kastélyviszonylatban kicsinek számító teremben már várta őt Bella dadája a szokásos tál, reggelinek szánt, gyümölccsel.

– Csak nem nem tudtál aludni? – kérdezte kedveskedve, miközben elővarázsolt egy hajkefét, és nekiállt a lány majdnem másfél méter hosszú hajának.

Linda közben gépiesen rágcsálta a legkülönbözőbb trópusi és nem trópusi gyümölcsöt.

Szinte oda sem figyelt, csak elmélázva bámulta az asztal közepére helyezett cikornyás fa gyertyatartót, és vérvörös gyertyáit.

– Jaíííííííííííííííí!!!!! – visított fel hirtelen.

Bella néni akciója, hogy kibontsa haja egyik gubancát, elég fájdalmasra sikeredett.

– Ó, bocsáss meg! – szabadkozott az önkéntes dada.– Nem akartam, egyszerűen csak így sikerült!

Egy egész tincsre való, hosszú, ezüstös fehér hajszálat szedett ki a hajkeféből.

A reggeli végeztével, Linda ásítozva felvonszolta magát az uszodának is beillő fürdőszobába, és egy hideg zuhannyal felébresztette magát.

Ezúttal már frissebben, de ugyan olyan rossz kedvvel caplatott fel szobájába.

Az ajtón belépvén meglepetten felnyögött.

Az ágyán fél gardróbnyi ruhája volt szétterítve. Mellettük Bella néni ácsorgott, szemlátomást rózsás hangulatban.

– Hát te meg mit csinálsz itt? – fakadt ki a lány, meglátva a rengeteg ruhát.

– Ó, csak gondoltam segítek kiválasztani neked, mit is vegyél fel, hogy valahogy normálisan nézz ki! – mosolygott a nő, s felmutatott egy fehér, fodros szoknyát és a hozzá illő fűzőszerű fölsőt.

– Szó sincs róla! – rázta a fejét Linda makacsul. – Nem akarok úgy kinézni, mint felkészítős koromban! Ez nem én vagyok!

Királynői tartással besétált a gardróbba, és egy szakadtas farmernadrággal, és egy fekete Blue Fire trikóval tért vissza.

– Na azt már nem! – kapta ki a kezéből a ruhadarabokat a duci asszonyság. – Nem akarom, hogy úgy nézz ki, mint valami csavargó!

– Nem érdekel – mentette ki kedvenc gönceit dadája karmai közül Linda. – Abban a fehér borzadályban meg olyan lennék, mint egy zsenge menyecske! Valami ilyesmi volt Cathyn is, amikor hozzáment Nikoszhoz!

– De ebben sokkal jobban hasonlítasz egy hercegnőre, mint egy kis… kis kukásra! – próbálkozott Bella néni. – Nem mindenki annyi idős, mint te… A herceg úrfi is idősebb nálad. Lehet, hogy nem érti meg ezt a stílust, és azt hiszi, hogy ki akarod gúnyolni azzal, hogy így öltözködsz!

– Érdekel is engem a „herceg úrfi”! – nevetett fel Linda, miközben ujjaival idézőjelbe tette e herceg úrfit.

– Így biztos nem fogsz neki megtetszeni, már pedig ha imponálni ak… – morgolódott dadája.

– Imponál a halál! – horkant fel a lány, miközben magára kapta az előzőleg kiválasztott farmert és trikót.

– Így olyan vagy, mint egy fiú! – mérgelődött Bella néni. – Legalább most öltözz nőiesen és vedd fel azt a szép fehér szoknyát!

– Hah! Majd ha elmegyek jégtáncolni a Szaharába! – fintorgott a lány. Széttárt karokkal körbeperdült. – Nem vagyok elég nőies?... Na jó, most inkább olyan vagyok, mint egy drogos ezzel a képpel, de ezen változtatok!

Azzal makacsul bevetette magát a sminkasztal előtti székbe, és megpróbált többé-kevésbé normális arcot kölcsönzött magának… 

Öt perccel később már enyhe sminkben és bakancsban szelte át a birtokot.

Élvezte a szelet, és az ébredező birtok hangját.

Leila, a főnixe, trillázva ült az egyik fán, majd leszállt gazdája vállára, és kedveskedve megcsipkedte a fülét.

Csatlakozott a menethez Sátán is, aki vidáman csaholva szaladt a lány elé. Candy cicája kényelmesen, nyújtott lépésekkel, kísérte gazdiját.

Linda, megelégelvén a díszkíséretet, leguggolt háziállatkái közé.

– Figyeljetek, most nem jöhettek velem! Fogadnom kell egy vendéget, és nem hiszem, hogy örülne neki, ha egy állatsereggel mennék el – hunyorogva kutyusára pillantott. – Sátán, hozok neked ugatnivalót! – nevetett fel. – Elvégre a leanfayeket is mondhatjuk macskának, annyira, mint a szalamandrát sárkánynak, nem?

A nagy fekete kutya megcsóválta a farkát, és úgy tűnt mintha mosolygott volna.

Linda megvonta a vállát, és átvágva a birtokon és az előtte lévő kisebb réten, kisétált egészen a szirt széléig.

Csodás látvány tárult a szeme elé. A lába előtt az esőerdősáv zöldell, és sajátos hangjainak kavalkádját árasztotta magából. A zöld terület mögött ott hömpölygött a Fekete-Cassydus sötét vize, a mögött pedig ébredező hangyaboly módjára terült el a város. Hiába, így nyáron a 11 óra koránnak számított Meridiusban.

A lány egy sóhajjal kibontotta hatalmas kék cirádás fekete tollas szárnyait, és nekifutásból leugrott a szirtről.

Némi vitorlázás után ereszkedni kezdett, és végül egy dobbanással földet ért az  Arany-hídon. Szárnyait visszahúzva, komótos tempóban a 01-es zsupszkulcsállomás felé sétálni.

Minek is sietni? Még csak fél 12, és a „herceg úrfi” 12-kor érkezik elvileg…

Jót nevetett magában a megnevezésen.

– „Herceg úrfi”! Micsoda bugyuta egy névszerűség! – morogta. – Én utálom a hercegkisasszonyt és társait… Mi lesz, ha az a hogyishívják… Ilukin direkt elvárja, hogy hercegnek szólítsam? – ördögi vigyor terült szét az arcán. – Akkor csakazértis kitalálok rá valami szlenges nevet. Mondjuk „öreg haver”, vagy hasonló…

Haha, kiűzöm a szigetről! – tapsikolt gondolatban. – Wehehe, imádok szemét lenni!

10-15 perc elteltével megérkezett az állomásra.

Sóhajtva leült egy padra, és unottan bámulni kezdte a tömeget.

­­­­